Szabados Attila:
Végre, mondjuk
és hálásan mosolygunk a pincérre,
mielőtt észrevenné elégedetlenségünk.
Amiért annyit kellett várni,
és már majdnem visszaléptünk,
pedig most térdelne elénk,
most venne elő gyűrűt. Mikor
mi is kimondhatnánk, igen.
Végre, és mintha csak nekünk
gördült volna be a vonat, lábunk már
a peron szélén toporog, az ajtóig kitart.
Küszöb előtt lerúgott cipő,
csészében hagyott kiskanál.
És akkor eltoljuk magunktól,
mint bűzlő tetemet, a késve jött tányért,
felállunk, távozunk lesütött szemmel.
Azt mondjuk elég, azt mondjuk
bennünk is ketyeg. Hogy elnézést,
de mégsem. Sem retúrt, sem
egyútra. Legfeljebb integetni,
segíteni a bőröndökkel.
A fűzőt benn csomózni ki, lassan,
zárt ajtók mögött, ahol megáll
az idő. Ahol végre elmosogathatunk.
Németh Tünde:
Társas csend
Galambok bújtak az eresz alá. Ha nem figyelek,
kiszaladnak, megrágják a kanapét, eleszik előlem az ételt,
és levadásszák a tücsköket.
Amikor kékre festem a falakat,
kiszakadok a körülhatároltságból,
a galambok visszabújnak a házba,
rovarokra esem, és összenyomok mindenkit.
A tücskök velem együtt zuhannak.
Azok adják a hangokat,
néha egy csap csepegésére hasonlítanak,
néha kipufogókra, de legtöbbször osztálytermi zajra.
A patkányok repülnek. Mi csak vagyunk,
lógunk a semmibe, aztán valami valósabba kapaszkodunk,
mint a határok keresése.
Megtudni, hány kérdés után vagyok még érdekes.
Éjjel alszom, néha nappal is,
a tücskök az ébresztőm zaját utánozzák,
utána egész nap kínosan próbálnak beilleszkedni a hangok.
Sokáig voltak vonat, és azt is utánozták,
ahogy az osztálytársaim mesélik, hogy a vonat vécéje
a sínekre vezet, mintha ezt nem tudná mindenki.
Azt is szeretik játszani, ahogy anyámat kérem,
hogy vigyen csak még egyszer ő az iskolába,
mert a busz hideg, és túl korán kellene kelnem.
Mindketten hallgatunk az iskolai zaklatásról,
és a tücskökről, akik helyettem sírnak.
De volt olyan is, hogy minden tücsök elnémult,
és hallottam a tüdőmet, éreztem a bordáimat,
a húst, és az érrendszeremet is. Sűrűsödött a vérem,
a meleg az arcomba gyűlt, mint kiskoromban,
mikor magassarkúban estem el egy nyolcadikos fiú elött.
A rovarjaim nincsenek, én nem szakadok a kékbe,
a szerveim egyre valósabbak,
és legalább kint elég hideg van ahhoz,
hogy még mára összeszedjem magam.
Endrey-Nagy Ágoston:
Az ámulat idegensége
Levendulamező lebeg a felhők között, turisták
fotózzák. Köveket rugdalok mellettük a lila sodrásba.
Az innenső parton cserzett falubeliek húzzák be hálóikat,
egy kitömött állat vitrintekintetével bámulom őket:
kifigyelem, akikhez képest a túlparton állok, hogy
felkészülten költözzek közéjük. De szálka vagyok,
begyulladnak körülöttem a halászfalu házai.
Kitartóan kapaszkodom szokásaik húsába. Eltanulom
a csónaklakkbarna karizmok rándulásait, lábkörmeim
alá folyami csigák szorulnak. Végül lelohadnak a tekintetek,
szemet hunynak túlparti múltam felett, arcuk nem rezdül,
ha innenső partnak hívom ezt a helyet. Teret kapok egy
faluközösség keringési rendszerében. A sétahajózókat
eligazítom a monostorhoz vagy a skanzenhez.
Az itteni nyelven próbálják megköszönni az útmutatást.
Mint azoknak, akik minden lakosról tudják, hány zöldárt
ért meg és hogy hívják, akik bekötött szemmel is hazatalálnak
az ablakokon kiszűrődő zajokat követve, akik kócsagok éles
tekintetével lesik, kitagadásra kész nyelvvel várják, mikor
ámulok el újra idegenként a lebegő levendulamezőn.
Horváth Florencia:
Szövevény
Gallyát töröm csak, a töve vén, kertemből mégsem vághatom ki
a fákat, megköt és felold ágaik vándor szövevénye, mely hiába tör
az ég felé, igazán csak a föld alatt képes nőni, a föld alatt pedig
egymásba kapaszkodnak a karok, nem láthatom láncolatuk, eső
után folyik lombjukról a víz, a korábban leveleiket is érintő cseppek táplálóbbak a gyökér számára, nem hűlnek ki, öröktől fogva égnek,
ahogy a tábortűznél is legbelül lángol minden forgács, és aki átöleli törzsük, lassan maga is átveszi testük hőmérsékletét, ezek a földöntúli lombok, ott élnek, ahol rothad a gyümölcs, és úgy, ahogy mi is, ahogy
a részek, és van szöveg, újra írja mindennek dallamát, de nem férhet
szó a szájba, vagy ha fér is, őszintébb volna ölni vagy rabolni, kiszínezni a testet, röpdösni felette naphosszat, mindegy, hogy sajátunké vagy
másé, és jó volna engedni a vágynak, a nincstelen húsnak és nincstelen csontjainknak, és kívánni, hogy cserélhessen inget fiú a lánnyal, legyen akármilyen lenge és akármilyen rövid, legyen egyszerű vászon vagy tarka, hiszen csapong bennünk a víz, egymásba átlebegünk, itt mindannyian gyöngybetűkkel írt nevek vagyunk, testünk átváltozik minden este,
rejtett dobozaink kitárulnak, összehúzódnak, újra nyílnak, fészkelődnek, ahogy két hatalmas szárnya között az apró pillangó, ez a mindenséghez
hű gyökérzetű memória, mely nap napra gyengül, reggelente gyerek vagyok újra kertem fái között, és nem én, csak valami bennem legbelül dúdol, ilyen ez a versnek nevezett árny, amikor kivirágzik.
Magyar Dániel:
Újév
ez az év is úgy kezdődik
hogy térdelek
valahol
valamilyen buli után
savas újévvel a gyomromban
a baráti társaság már feloszlott tavaly még közösség volt
nincs csapadék
egy éve térdig ért a hó
szilveszterkor
négykézláb bármekkora hó legalább térdig ér nem jössz értem
de felvetted a telefont
ha ennyit ittál
rád fér a séta
mondod
egy ilyen felejthetetlen év után
egy ilyen felejthető év előtt
milyen a kettőnk közössége
elképzelem
ahogy kirázod hajadból az álmot bele a hajnali kávéillatba
még itt van
és itt volt végig köztünk
a párnahuzatban vagy a szőnyeg rojtjain nem tudom megmondani
hogy hol keressem
vagy keressük együtt a szerelmemet irántad
el nem fogyhatott
hiszen több életre elegendő volt legalábbis ezt mondtam az elején
talpra kell hát állnom és megtenni az első lépéseket az újévben
de minek
ha úgysem jutok sehová egyszerűen élek tovább
amíg meg nem halunk
a halott emberek a legbölcsebbek mert ők már tudják
amit mi még nem
hogy mire volt jó ez az egész
hogy mire valók az évfordulók
hogy hol térdeljek majd le legközelebb az újévi misén
vagy előtted
az ágyunk mellett
homlokommal az álomillatú takaródon hallgatva egy megszülető év szuszogását